Guards of Gods (Istenek őrei) 2

Felszabadulás a Hagyaték

Ismertetés önmagaddal

         A birodalom feloszlatásától már az 1000. évet tölti be a béke országunkban. Az istenek kapuit már benőtte a moha és mindenféle növény kúszott fel mindkettőre. Ahogyan az idő múlt úgy az emberekben is megnőtt a félelem a baljós prófécia miatt, amit még az istenek eszeltek ki a kiválasztottnak és annak, utódjainak. A két kapu az 1000 évvel ezelőtti kiválasztott, Menelos halálával került a fennsíkra vele együtt az őrzők is. Az őrzők Meneloshoz hasonlóan 1-1 természeti erők használatára képesek, de a „tűz ura” még egy nagyobb erőnek parancsolt, ami a porgatórium tüzére hasonlít – a tisztító tűzre.
         A béke csak az őrzők között érthető, mert a béke „földszerzésekkel kezdődött”. A földek hódításával különböző fajokat irtottak: orkokat, tündéket, más elfeket, gnómokat, trollokat a rendi megkülönböztetés miatt, ez mind alsóbb rendűek voltak az idomárok számára. A hódítások után voltak olyan idomárok, kik rosszallóan vették a népirtásokat. Ez a kis csoport az őrzőknek nevezik magukat. Azok, akik az „életet” védik. Megszerezték Leviátria déli területei, és abból lett a Semleges ország. Az évek során egy terület megmaradt érintetlenül, Einach. Ide gyűltek az Elderek és nevüket Alterre nevezték át. A többi ország egymással háborúztak. Később a következő 700 évben folytatódtak a harcok, de. nem már ritkábban.
         Az én nevem Helpen Heroes, barátaimnak Vérontó vagy Hiro. Mentorom, mesterem szerint több vagyok, mint egy tűz idomár, egy igazi vezető egyéniség. Még akár Leviátria tűz ország részének legfőbb feje is lehettem volna, de én más utat választottam. A Diadal Tűz hadsereg parancsnoka vagyok, aki a Semleges országot védi, aki nem csupán parancsra öl, hanem a Béke Tanács egyik tagja vagyok. Egy ispán, aki nem csak hazafiságból cselekszik.
         Évente haza járok a Próba tűz akadályversenyre, hogy asszonyomat viszont lássam. Nem szívlelem a harcot, de ha kell, fegyvert fogok, hogy megvédjem a földet, és szeretteimet. Volt mikor szél idomárok hada ellen küzdöttem. Tartottam az északnyugati határt a szikladobáló katonáktól és az nap felmentő seregként igyekeztünk a délnyugati védővonalakhoz, miután visszaszorítottuk Kelet-Aferrába a támadóinkat. Kelet-Aferra alatt a Hegy királyság lakói támadták akkor a délkeleti határokat, és 4 napig tartottuk a frontot, valamint győzedelmeskedtünk a kőzabáló barlanglakóktól és sziklás lényeiktől.
          Életem során megmentettem Valéria úrnőm életét ugyanis haldoklott egy ritka méreg miatt, amit még az áruló szobalány adott neki teaként. Én magam kértem az Alterektől gyógyszert, hogy királynőim egyikét megmenekítsem a halál szájából. Miközben a sietségben szélidomárok űztek a földjeiken, de visszafele az Alterek papjai rám áldott pajzsa megvédett. Maga Hektor mondott köszönetet személyesen rendíthetetlen hűségemért és csapataim eddigi kiváló teljesítményéért. Persze testvéreik Annor -, és Szaktum király is szerénységből és erkölcsiségből megdicsértek. (Mindhárman királyok voltak egy ugyanazon az országon.) Az életem sok kalandból és veszélyből áll, de ami most fog kezdődni, azaz egész világra kihathat.

A mindent megváltoztató fény, a táborban a gondokkal

         Csapataimmal Zerka város északi részén tanyáztunk, ahol a piacot felügyeltük, de újra körülnézve nagyobb dicsőségben fürdött Zerka, mint Menelos kiválasztott idején. Abban az időben a világ legnagyobb arénája, az Ikorró aréna szétdőlt és annak helyére épült a 3 király palotája.
         A 3 testvér minden éjjel a palota legmagasabb tornyában felejtik a minden napi gondokat a számukra új játékkal, a sakkal és a végtelen sok csillagok látványával. A legfiatalabb fiú, vallási vezető, mert ugyanis mindig érdekelte az istenek és a csillagok. A sakk úgy se tudná lekötni. A középső a kereskedelemmel foglalkozott. A legöregebb a belügyeket intézte. Ők hárman nappal az állam ügyeit rendezték, de az éjszakában önmaguk lehetnek. Nem kell feleslegesen vigyorogniuk, nem kell állandóan finomkodni, valamint a végtelen űrben gyönyörködhetnek.
         Ez az éjszaka viszont teljesen más borzasztó dolog történik, ami még csak a várost éri. A négy természeti csapás a négy égtáj szerint egy-egy külön ország felöl. Délről akár a felkelő nap tűzvész közeledett. Északról cunamik áradtak az Alles-óceánból. A keleti oldalon tornádók pusztítottak, viszont nyugatról földrengések és földrepedések szakadékokat idéztek. A káosz, a zavarodottság, és a félelem a tető fokára hágott. Kautikus az egész. Aki tudott a saját elemi erejével nézett szembe, hogy megvédje önmagát, a társait és az idegenből jött kereskedőket. Mindenki próbálta menteni a menthetőt.
         A négy elemi erő egymásba fonódva fehér fénysugarat alkotott, amely talán az égen túlra is kihatott egészen az istenekhez. Abban a pillanattól kezdve egy csillagot sem lehetett látni annyi felhő, hogy talán az egész állam felett ugyanez a kietlen sötétség borította az eget.
         Egy idő után a szél elcsendesedett, a víz eloltotta a tüzet, és a szakadékban furcsa, sűrű trutymó mozgott. Abból borzasztó szagú és látványú lények bukkantak elő és az alvilág kapujához siettek gyilkolva a túlélőket. Ezek az ocsmányságok lenyugodtak egy kis időre, amikor az egyik égig érő kapu kinyitódott és náluk kíméletlenül rondább, nagyobb szörnyetegek léptek a mi síkunkra.
         A megmaradt csapatom és én túlélőket kerestünk ez alatt feltűnés nélkül. Sok embert összegyűjtöttünk a Kietlen Tisztásra, amely feldobott az ottan töltött idők emléke. A sok harci gyakorlás, a sok hülyülés és az első szerelem pillanata, valamint itt töltöttem első forró éjszakámat. Ezek emlékek áttekintése után a várost bámultam és úgy éreztem, hogy valami kísértetiesen hívogat néha-néha jeleket küldve.
          Az embereket ápolva megtudtam, hogy Elektria királynőm gyermeke ott ragadt, és mint egyetlen rokon felajánlottam segítségemet, amelyet megmaradt úrnőm habozás nélkül elfogadott. Egyedül álltam neki a feladatnak igaz hátsó szándékkal. Ki akartam deríteni a hívó hang hozzátartozóját.
         Siettem, ahogyan tudtam, a romok között lopakodva, a különböző irtózatos szagú lények mellett elsunnyogva ráakadtam a nemesi származású kisfiúra egy rozoga viskóban. Még csak 6 éves lehetett szegény gyermek. Ahogy meglátott úgy érezte, hogy semmi baj nem történhet vele. Sétáltunk kifele és a fény oszlop villódzni kezdett, ahogyan elhaladtunk mellette. Belőle egy csápszerű nyaláb bújt ki, majd megcsapott. A fiú kezét elengedtem és ő egy nagy szekér roncs mögé bújt. Utána a karomat átfonta a csáp és rázni kezdett. A fájdalom, a rettegés ült ki az arcomon, valamint mások kínjait hallottam a fejemben és éreztem testemen. A csontom porrá őrlődött, a szememen hatalmas nyomást éreztem, a húsomat valami vagy valaki vagdosni kezdte és egyéb borzalmas élményen jutottam keresztül, ami meg se történt. A szőke hajú gyermek egyre jobban összekuporodott, ahogyan üvöltéseim hangosabb és hangosabbak zengtek. Gyötrő fájdalom közepedtén Euméliához fohászkodtam, hogy vessen véget szenvedésemnek. A végén annyira fájt mindenem, hogy egy hatalmas hő hullámot adtam ki magamból, majd elájultam. Abban a pillanatban a pillér is szétesett hó formájában. Épp a földön feküdtem, amikor felébredtem a fiú noszogatására – ahhoz képest, hogy nyár volt – és a hidegre is. Gyorsan feltápászkodtam s egy időben a kardomat rántottam elő féltve a kislegényt. A felrobbant pillér helyében a békeharcos istennőjét, Euméliát láttam pár centire lebegni a föld felett, kezében egy csecsemő, akit az én oltalmam alá bízott. Így két gyermekkel tértem vissza a mostanra kialakított táborba.
         Azon az éjjelen a tábortűznél kijelöltük az újvezetőket és döntésünk a nomád módú életre esett döntésünk, amely szerint a szél idomárok területén át Einachba való vándorlásunk lett a célunk. Ott segítséget, tanácsot kaphatunk az Alterektől, így további célokat tűzhetünk ki számunkra.
         Miután megbeszéltük az útvonalat a sátramba vonultam. Egy gyertya előtt letérdelve hálát adtam a túlélő őrzőkért és apává válásomért. Így szokás: a saját elemi erődhöz kell köszönetet mondanod, hogy az üzeneted az istenekhez eljusson. Utána több figyelmet szorítottam a csecsemőre, de a ringatóban nem láttam, csak a mellette ülő úrnőm karjai között, aki felajánlotta a dajkálást engesztelésül, amiért kimentettem egyetlen gyerekét. Sőt ő is ott állt anyja mellett és néztem az újdonsült lányomat, majdan megkérdezte a lányka nevét. Egy kis gondolkodás után a szőke lányom az Elenóra nevet kapta, miközben a baba kobakját simogattam. Erre felébredhetett, de nem sírt. A kisujjam szorításából éreztem, hogy olyan erős lányom akár az anyja és az egzotikus barna arcát végig pásztázva úgy gondoltam, hogy a szépsége is az anyjától szerezhette. Abban a pillanatban szilárdan biztos voltam, hogy Eumélia istennő azért adta vérét, hogy harcost faragjak belőle. Oh, istenek! Szerencse, hogy lányom nem tudja mi vár még rá.

A vándorlás első szakasza, a Plebrikunno kezdete

            Hála isten elérkezett a kora reggel. Az éjjel szörnyű rémálom gyötört a gyönyörűségemről. Vele együtt kibújtam a sátorból, miközben szopogatta a hüvely ujját és aludt. Látva az emberek sürgés-forgását úgy én is felkészültem a Plebrikunnora. Egész idő alatt azon elmélkedtem, hogy miért teszik ezt az istenek velünk, miért kényszeríttetek minket a vándorlásra? Nem tudom elhinni, de hiszem, hogy mindennek van oka. –Ezután a tábor melletti folyóhoz cammogtam, és az elmélkedést ott folytattam, közben a lányomat fürdettem.- Állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a titka z 1000 éves békének és most miért bomlott fel az? Miért hűek hozzám az embereim? Miért rám nehezül szinte minden döntés?
         Emlékszem nagyapám szavaira mikor az El For Marena elv „végleges” kialakulásáról beszélt. Az istenek nyugasztalják az öreget… Ő szerint az őrzők közösségként (Farademként) kezdték egy tucat emberrel, majd a későbbiekben egyre gyarapodni kezdett az új faj. Egy év alatt több milliónyi Erőhasználó csatlakozott, akik parancsolni tudtak 1-1 elemi erőnek. Ez nem tetszett az akkori uralkodónak és hadat üzent az én fajtámnak. Ekkor 4 klánná (Oktáriusszá) oszlott a társaság a négy elemi erő jegyében. Elérkezett a bosszú ideje és a hírhedtségük a brutális kegyetlenségről szólt inkább. Fosztogattak, raboltak, de később hódítani kezdtek. Aferra birodalom, Genezisz szigetek, Linux ország és az otthonuk Leviátria is behódolt a különleges fajok halála árán. Elfek, orkok, tündék, gnómok… pusztultak ki, de még ma is fent maradtak egy páran ezekből a fajokból zarándokolva a birodalmak között. Akkoriban úgy terjedt más földre a hatalmunk akár a pestis, de az Alterek földje és a Hegy királyság túlságosan ellenállóak voltak. Egyesek szerint néhány törp csoport meg maradt a hegyekben és az Alterek ma már érintkeznek velünk, saját tapasztalatból tudom.
         Mikor a megmaradt fajok egymás mellett meg tudtak férni, akkor Remerálként, népként folytattuk. A birodalmat 5 részre osztották a vezetők között, és egy semleges országot hagytak a megmaradt ritka fajoknak, persze az ő uralmuk alatt. Ugyanis akkoriban nézeteltérés miatt két részre vált az erőhasználók népe. Az idomárokra és az őrzőkre. Az őrzők megkapták teljes egészében a semleges országot, ami fél Leviátriából született. A másik fele a tűz idomároké. Linux a szél idomároké. Aferra birodalom a föld idomároké és a Genezisz szigetek a víz idomárok tulajdona lett és még az. Eddig egy határt sem léptek át így, igaz csatáztunk egy párszor, valamint abban a percben a Remerál korszaka is véget ért és nomád népként masírozhatunk újabb és újabb célokat kitűzve hajdanán őseink az első lépéseknél. Így már értem. Az istenek nem a feltétlen hűséget akarja tőlünk, amit az El For Marena elv takar. Egy új mondat alkotott ez az új korszak az első fokával: El Forp Marena, azaz egységben az élet. Csak is együtt lehet múlt, jelen, jövő. Ezt üzenik az istenek. Ki kell nyitnunk a mennyek kapuját.
         Az istenek üzenetét megértve a lányom erejét is meg értettem. Egy kis vizet rám csurgott a folyóból gondolván, hogy nekem is meg kéne fürdenem. Nem is ért hozzá a vízhez, most már biztos vagyok, hogy a gyermekem vízőrző. Ez ugyan boldogsággal töltött el, de szomorúságra is, nem taníthatom meg neki a tűz hevét, minden tűz őrző erejének kulcsát, pedig ahhoz értek a legjobban. Végül visszamentem, hogy ellenőrizzem az előkészületeket.
          Nagyon jól haladtunk és végre én is elkezdhettem az utolsó teendőket, közben tanítva a babámat a szavakra. Örültem, hogy baleset nélkül elrendeztünk mindent és elindulhattunk a Szigetköz-tenger II. partjaihoz, de előbb utolsó pillantást vetettem a városra, majd elköszöntem gondolatban fűtől, fától. Még a gondolat is rossz, hogy el kell hagynunk a hazát… hiszen annyi emlék köt ide minket. Ki tudja mikor léphetünk e földre.

A gyász és az első akadály vétele

         Végre elértük a partot, sok kilométert magunk mögött hagyva. A további lépés a bárkák megépítése volt, amiket erős, vastag fatörzsekből készítettünk – igaz a munkálatok lassúak voltak, mert mindenki legszívesebben meghalna a borzalom átélése után. Bevallom, én se éreztem jobban magam, sőt le is szúrtam volna magam, ha egy küldetést nem bízott volna rám a sors. Tudtam, hogy e népnek az élete több mint csupán egy egyszerű halál. Vissza kell állítanunk a rég múltat, és az egyensúlyt. Bíztattam, sürgettem az embereket, majd az elkészült hajókkal délnek indultunk egészen a nagy hegyláncig. Onnan Észak-kelet felé irányítottam a zerka nép túlélőit.
         Egy-két óra elteltével hamar rábukkantunk egy régi, elhagyatott erődre. Innen indultak a tornádók Zerka ellen. Úgy éreztem, hogy lehetnek a közelben szél idomárok, ezért csak néhányan merészkedtünk be. Az udvarban nagyon erős petróleum szagot éreztünk, ezért az első parancsom a felderítés volt Kátya számára. Habozás nélkül neki állt a feladatának ugyanis tudja, hogy eddig nem csalódtam sosem a megérzéseimben, majd körül tekintettem és még három irányba lehetett menni a kijáraton kívül. Ezután a maradék csapatnak kiosztottam a célterületeket. Euron ellenőrizte a felső szinteket. Én az alsó szinteket kutattam át és a mellettük levő tisztek háló körletét. Egy Andegra nevű tiszt otthagyott naplójából és pár tekercsből megtudtam, hogy az est tarthat számunkra némi meglepetést. Ezek a jegyzetek egy csapdáról próbál figyelmeztetni, de a szöveg nem mond semmi konkrétumot, szinte jelentéktelennek tűnik. Ennek ellenére elraktam egy táskába, amit a vállamra akasztottam. Utána felhasználható dolgokért, eszközökért, ruhákért, ételért, italért kutakodtam.
         Ameddig én Információkat szereztem, úgy Kria addig a mellékhelységeket nézte át és a cellákban rabokat talált. Rohant értem, hogy közöljön egy rossz hírt, de mire az udvaron találkoztunk a baj utolért minket. Kria vészjóslóan ennyi tudott mondani: „nem hinnéd el mekkora bajban… vagyunk.” Ekkor az égből egy tüzes nyíl fúródott bele a nyálkás, nedves földbe, s pár másodperc múlva, mint a futótűz egész erőd felgyulladt körülöttünk. Belőlem majdnem kitört a nevetés. „Saját elemi erőnkkel akarnak legyőzni a szél idomárok? Ennyire beképzeltek nem lehetnek, vagy még is?” A mosolyom hamar eltűnt, mikor egy ablaktörést hallottam. Láttam, ahogyan Euron ugrott ki a 2. emeletről szorosan követte egy láng csóva, amivel lassította az esést, de a bokája kibicsaklott az érkezéskor. Ráadásul a tölcsér a tűzet is, magára szívta, így eszeveszett nagy meleg volt. Bírtuk, bírnunk kellett.
         Kátyá a táborozókból hívott össze egy csapatot, amellyel szél idomárokat kutattak fel. Nyugat felől feltámadt a szél. Tombolt az erőd felé irányulva, majd a fölött tölcsérként alakult, hogy kiszippantsa a levegőt tőlünk. Borzalmas volt. Alig bírtunk lélegezni és a lángok ellen is küszködtünk, hogy azok ne égessék el a ritkuló levegőt. Ezt a szörnyűséget nem lehetett fokozni, csak Kria számára. Az ő nevét üvöltötték a cellalakók, mikor a testüket a tűz falta fel. Üvöltésük akár a hiénáé, valamint olyan érzés lehetett a raboknak, mint egy tucat éhes farkas szétmarcangolása egy forró nyári napon. Ahogyan a hús leég a csontról… az idegek elhalnak, és akkora a fájdalom, hogy legszívesebben ledöfnék magukat, hogy minél előbb véget vessenek az életüknek. Kria magason képzett harcos, sok veszélyes és kegyetlen csatát túlélt az oldalamon, de ez… ez több mint egy csapda, ez maga a halál torka. Kria egy könnyet ejtett a halottakért. Igaz nehezen, de láttam, ahogy a könny az égbe repült, majd a következő pillanatban jobban tudtunk levegőt venni, mert a tölcsér fele eltűnt. Tudtuk, hogy húgom, Kátyá rátalált a szél idomárokra és nagy részét már leölte megmentésünk érdekében. Így egyre erősebb lett bennem a hitem, az elvem, az El Forp Maréna.
         Húgom és többi több ezer ember együtt masíroztak a megmaradt ellenség fele. A szél őrzők egy része megtörte a megmaradt tölcsért és Kátyához repítettek minket hatalmas sárkányrepülőikkel. Tudtam, mikor közeledtünk a következő csatatérhez, ugyanis halottam a fekete hajú helyettesem határozott nőies hangját.

E szöveg végére értem földet és Kátyá vállát érintettem meg jelezve, hogy én is szónoklók egy kicsit, hogy még elszántabbak legyenek az embereim a csatában..

„Hölgyeim, uraim megpróbálok tömör és őszinte lenni hozzátok… Igaz nem állok mindenkihez közel, de nem akarok több vérontást, viszont elkerülhetetlen most. Biztos lesznek olyanok, kik meghalnak, de ők elmondhatják isteneinknek, őseinknek, szeretteinknek a túlvilágon, hogy az őrzők nem adják fel, nem hagyják, hogy megfélemlítsék, és porrá zúzzák! Nem adták fel a végső órában, ahogyan eddig semmit és senkit. Ezért legyünk hűek hagyományainkhoz, nem adjuk drágán az istenek verte életünket… a föld éreztesse minden egyes léptünk dübörgését. Marcangolja szét ellenségeinket a bennünk lakozó küzdelem heve. Akár egy cseppnyi víz, a patakok, folyók, tengerek, az óceánok üzenjék meg a mindenségnek e csatát, s a szél vigye tovább távoli ellenünk szítóknak üvöltésünket, amikor újított jeligénket hangoztatom! El Forp Maréééénaaa!”

Üvöltésünk a mennydörgéshez hasonlítható, mint a kolosszeumban több millió ember egy ritmusra való taps vihara. Utána habozás nélkül előrántottuk fegyverünket, s rárontottunk a szél idomárok hadára. Nem számított az ellenség túlereje, még így is győzedelmeskedtünk a szélidomárokat a folyó felé szorítva. A folyóból halálos csápok megtizedelték Anszon katonáit. Ezeket a csápokat ügyes víz őrzőink találták ki végső megoldásnak. A föld őrzők, pedig két vastag falat emeltek a szélidomároknak, hogy a tömeg ne szélesedjen el. A szél őrzők vigyáztak, hogy a csapdából ki ne meneküljenek riválisaik. Hihetetlen volt, hogy páncél, kard, pajzs nélkül mekkora nagy győzelmet aratott népem. A kimerítő csata után letelepedtünk és felállítottunk a sátrakat. Egyesek ünnepelték az első győzelmüket, mások a fűben lapulva kihasználták a jó kiérdemelt pihenést. Bennem akkor is nagy nyugtalanság tombolt, pedig nem rég győztünk. Furcsa érzésem volt újra, ezért a tábor körül őröket állítattam.

***

A sátramban meglátogatott Euron. Épp a lánykámat altattam, ringattam. Az alvezér meghajolt és jelentést tett.
- Uram, jelentem a veszteség minimális.
- Mennyi? Halkan mond, ne ébrezd fel a gyereket. – kötöttem hozzá kérdésemhez.
- 20 halott és 37 sérült.
- Hogyan?
- Én is meglepődtem Hiro, de igaz. Én magam néztem meg.
- Jól vagy? ... A lábad?
- Rendben van. Az orvos visszaroppantotta, és azt mondta, hogy egy-két órát pihennie kell.
- Akkor miért nem pihensz?
- Amilyen életet élünk, ez maga a pihenés, hogy itt beszélgetünk. – elmosolyodtam és a babával akartam tovább foglalkozni. – Láttad úrnőnket a csatában?
- Nem, de tudom, hogy jól forgatja a kardot.
- Jól?! Mesterien. Nem csoda, harcos nép vagyunk.
- Én ennek nem örülök. – feleltem mély, szomorú hangon. –Ezek az események nem véletlenül történnek meg. Mindennek van oka.

- A holttestekkel mi legyen?
- Egy-egy védőrúnával eltemetjük őket.
- Értettem.
- Úrnőm engedélyezi? – egyik függöny mögül megjelent.
- Fenség! –mélyen meghajolt Euron meglepődöttsége után.
- Köszönöm a bókjaidat Euron tanácsos. – s ezzel távozott a tanács tagja. – Vezesd le a felkészülést, én addig dajkálom a kicsit.
- Rendben… -így én is távoztam a sátorból.
Egy hatalmas kupac hamu előtt haladtam el, ami még Anszon serege volt az éjjel. Pár szél őrző Earlah irányába fújta, a főváros fele. Meg akartam akadályozni, de nem sikerült. Nem tudták Euron és az én parancsomat. Tovább mentem és gyász éneket hallottam a közelben. Épp egy temetés folyt, amit a föld őrzők rendeztek a halott szél idomároknak. Megható volt, de lassan tovább kellett indulnunk, mindenkit arra kértem, hogy pakoljon össze és induljunk el az elrejtett bárkákon.
         A kérésem érthető és világos volt, ezért hamar elkészültünk és folytattuk utunkat egy másik folyón a hegyek felé. Az első kanyarnál áttértük a szomszédos folyóra, amelyen haladva megpillantottuk a Kimagur hegységet, ami hajdanán az ősi hegylánchoz tarozott. Annak lábánál bolyongtunk Einach felé, amikor egy zöld rét tűnt fel a messziségből, ami elnyúlt egészen a határig. Ott láttam az állatok éhes tekintetét, és a fáradt emberek arcát. Úgy döntöttem, hogy letelepedünk egy kis időre kipihenni magunkat. Egyből szóltam az összes tanácstagnak. Az emberek örömét látva, már csak magam és a mostoha lányom felmelegítésén dolgoztam. Egy tábor tűzet gyújtottam és féltő apai kezekkel próbáltam kényelmet biztosítani egyetlenemnek. A régi katonatársak meglepődtek az érzelgős oldalamon, de nem vetették meg. Mindenki a tábortűz köré gyűlt és meséket, történeteket meséltünk egymásnak. A sok nevetést és jó kedvet megzavarta az előérzetem. Néhány embert állítottam a négy égtáj, s Kimagur felé.

         A vidám pillanatok pár óra múlva megszakadtak. Egy mély hangú ember zendített rá, hogy támadás érkezik. Ekkor mindenki a határhoz sietett, ahogyan csak tudott, mindent ott hagyva. Csupán én próbáltam némi ellenállást összehozni, de nem túl sok sikerrel. Ekkor Euront láttam meg, ahogyan ő is toborozni kezdte az embereket ló háton.

- Euron… TFL! – parancsoltam neki a taktikát.
Én összegyűjtöttem annyi szél-, és föld erejű őrzőt, hogy készen álltunk a védekező visszavonulásra. Az óceán felöl érkező széllöketeket a szél őrzők blokkolták, és a föld őrzők a hegyről zúduló sziklákat állították meg mindegyikőjük nem túl sok sikerrel.
- Szerintem, jól jönne egypár tűz löket, de akkor intenzívebben kell szelet előidézni mindkét irányba. - jobb oldalamon Kátyá jelent meg, a húgom.
Az észrevételére rábólintottam, s az igenlő bólogatás mellett egy kikötésem volt:
-Viszont csak a tenger felé adjuk.
A taktika első fele jól sikeredett, a népem elérte a határt, és a tűz egység ott felsorakozott. Amikor odaértünk hatalmas tüzelésbe kezdtünk volna, de azt láttuk, hogy menekülni kezdtek. Értetlenül néztük Anszon császár katonáinak eltűnését. Körül néztem és láttam, hogy Alterek bukkantak elő a több méter vastag, kilométernyi magas fák mögül. S egy ismerős hang csendült fel onnan.
- Ki a vezetőtök? Hozzátok ide elém ti idomárok! – ekkor Elektria úrnőm jelent meg a férfi elé.
- Én lennék, mi az óhajod? –válaszolt úri nőhöz méltóan és bömbölni kezdett a kezében Elenora.
- Miért ijesztetted meg az egyetlen lányomat? –csatlakoztam, mint harmadik fél.
- Ki vagy te idegen? – emelte feljebb az orrát, látszott rajta a pökhendiség.
- Fel sem ismered a hangom? A nővéred Márei, pedig felismerné. – egyre közeledtem felé és mondta a magamét megszakítás nélkül. – Helpen Heroes vagyok a Diadal Tűz parancsnoka, e királynő rokona. Netán ha végezni akarsz velem, akkor jobb, ha tudod, hogy addig nem nyugszom, míg népemet biztonságba nem tudhatom.
- A szövegedtől felismerlek Hiro. Megváltoztál külsőleg, de a stílus nem nagyon változott.
- Főleg, hogy említettem a nevem. Hehe!
- Gyertek, elkísérlek benneteket Bossrásba (Bosszrásba). Hiro, mesélj utatokról.

...

- Istenek, Borzalmas lehetett. Szóval az a fény oszlop Zerkában ért földet… még innen is lehetett látni ahhoz képest, hogy a két ország között ott van a Kimagur Hágó. Hatalmas energia kellett hozzá. Részvétem Hiro, szörnyűséges dolog, ami mostanában történik veletek. Természetes, hogy befogadjuk a népedet. - Mírier utolsó mondata hallatán egyet bólintottam, s a főkapunál álltunk.
         Ekkor a kedves barátom a védő rámpa mögé telepítette a népemet, valamint utolsó dolgaként engemet és úrnőmet az Alter király elé kísért. Ott megbeszéltük nagy nehezen a jövőnket feltételekkel megállapodva. Az isteneknek hála itt megnyugvást találtunk, de nem örökre. Mindannyian éreztük, hogy tovább kell állnunk, vissza kell foglalnunk Zerkát. Miért? Nem tudom. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő vonz minket, kényszerít minket, hogy vigyük végbe a missziót, az őrzők hajdani otthonát.