Egy nyári éjszakakor az eső után a sűrű erdőbe menekült egy fehér ruhájú fegyveres férfi a másik könnyűpáncélos társától. Ezt érezte a Fehér Marcangolók nevű vérfarkas törzs. Érezték, hogy két emberszabású lény fut keresztül az erdőn a Blood erődből, de nem ember szaguk volt csupán hasonló. R'kum törzsfőnöknek ismerős volt a szag. Az egyik vámpír volt, a másik is, de valahogy más fajta illata volt annak. R’kum körül minden vérfarkas hegyezte a fülét a 2 lény között.

- Miért menekülsz Raidon? Miért szállsz szembe az elveinkkel?

- .... Miért?.... - ekkor mindegyik megállt a tölgyfaerdőben - Mert nincs értelme annak, amit csináltok. Az embereké a világ, mi csak torzulásai vagyunk az anyatermészetnek.

- Bolond, az erőnket nem hiába kaptuk. Kövessük a természet törvényeit...

- És mi lenne? Erős fent marad, a gyenge meghal?

- Az is. Próbáld meg követni a klán vezetőt, gyere vissza az erődbe.

- Nem, nekem túlságosan brutális az egész.

- Hm... Túlzottan humanista vagy Raidon. - megindult a vérfarkas csapat R'kum intésére.

Először elrejtőzve körül vették egy gyűrűbe a két idegent.

- Itt vannak, gyere vissza!

- Nem. - Ekkor már a hatalmas fák ágain ugrált Raidon és barátja, majd az egyikőjük a hátára esett.

Egy fehér ruhás dámfír[1] esett le az égből. Barna köpenye messze szállt a levegőben. Nem figyelte a környezetét, most a fájdalmaival volt elfoglalva. Nagy nehezen felakart tápászkodni, de nem sikerült, tovább fetrengett háttal a földnek. Amikor sebei begyógyultak, megérezte az ázott kutya szagot. Az ezüstös szürke szőrzetű farkasok már a nyakába lihegtek. Érezte a fojtogató rothadó hús bűzét, ami a vérfarkasok hegyes fogai közé szorult. Kikerekedtek Raidon szemei, majd látta, hogy régi barátja maga fölé siklott a levegőben nyújtva a japán jellegű kardját. Raidon hirtelen elkapta a társa tokjában fekvő kard markolatát, és a katanat[2] egy időben húzta ki a sajátjával. Gyorsan felállt, mintha a villám csapott volna belé, utána forogni kezdett. A pengék ugyan megkarcolták a farkasok arcát, de időt akart Raidon, hogy harcállásba álljon, mielőtt ellenségei letámadnák. Ebben a pillanatban földet ért a vámpír. Annak köpönyegéből alig látszott ki önmaga, az ujjatlan egyenruhája takarta az arca felét. Fogta a kard tokot, hiszen a kiképzett harcosként maga a tokot is fegyverként tudja használni.

- Ti Vámpírok, hagyjátok el ezt az erdőt. – szólalt meg R’kum.

- Még nem, amíg nem viszem el az ifjút az őt megillető helyére. - válaszolta a körön kívüli vérszívó.

- Ostobák, Ez az erdő a mi otthonunk. Ezernyi csata színhelye a különböző vámpír klánoké. Elég vér folyt itt. Ez a Fehér Marcangolók területe évszázadok óta.

- Mindig is vér fog folyni R'kum törzsvezető, amit ti csináltok...

- Csupán túlélésünk miatt ölünk, és tudd, nem csupán önös érdekekből gyilkolunk, fel is szoktak bérelni vérszopókám. De miért beszélek, elég, ha megöllek titeket, a két legerősebb vámpír klán fejeseit... – A vámpír nagyot nézett. - Meglep, hogy tudom?

- Nem. - felelte a dámfír - Amit azt illeti tudtuk, túl sok pletyka járt a barakkok[3] között, sőt az egész városban. És amilyenek a katonáink... inkább az emberek oldalán harcolok. Nem az élet kiirtása a célunk, emlékezz, kérlek a part-menti csatára.

- Túl jól emlékszem..

- ...Hiszen… ott voltál... – csodálkozott a vámpír mindkettő beszéd partnerén.

- Igen, az emberek leleményesek. Paladin ember csoport fog minket, fajtánkat vadászni. Egyelőre ők többen vannak. – felelt a csodálkozás után a vámpír. - A végső megoldás segít nekünk, urai lehetünk a világnak, csupán a te véredet kérem Raidon.

- Nem, megmondtam, a világ az embereké.

- Ostobák, a világ mindenkié, és senkié. - szólalt meg R'kum. - Hagyjátok abba és álljatok tovább.

- Fogd be, azt sem tudod mi az a „végső megoldás”! – idegeskedett a dámfír.

- Mond el neki, talán ki tudlak javítani.

- Rendben. Megalkotjuk a vér körét és a tiszta természetűek, például az emberek minket szolgálnak, olyanokká válnak, mint az állatok, nem fognak tudni gondolkodni, bármit megtesznek az uralkodó fajnak.

- Hát nem lenne gyönyörű? A kárhozott fajok egyike lenne az úr a földön. És ezzel csak neked van bajod Raidon kapitány.

- Nem csak neki vámpír, hanem nekünk is. Az elvetek hidegen hagy minket, mert tudjuk, hogy más fajok istenei rátok küldi a haragjukat.

- Heheheh. Túl babonás vagy öreg farkas.

- Ha így gondolod, akkor sem megyek veled vissza, senkivel sem, én ebbe nem egyezek bele, és ameddig én nem vagyok hajlandó megtenni a Végső megoldás terv első lépését, addig a 21. klán sem fog lépni.

- Dámfír te érzelgős együgyű, nem fogod fel a jelentőségét? -ekkor leengedte a kardokat Raidon, s az egyiket átdobta a vámpírnak.

- Furcsa ezt hallani, aki még a nevét sem árulta el senkinek, valamint semmiben nem hisz. Ezt te magad mondtad. Miért bízzak benned?

- Szóval harcolni akarsz.

- Ha így tudom megvédeni az igazamat, akkor igen. - ezután megnyílt a kör a vámpír felé. - Készen áll hadnagy?

Raidon villám gyorsan a tiszt mögé futott, nem is lehetett látni. Ennek ellenére a gyors kardsuhintást kivédte a vámpír, és a védekezést egy erő teljes rúgás követte. Eltalálta a dámfír bordáit, majd a "sas állás" formát vette fel s várt. Raidon felállt a sajátos pózába. Lábai merevek, kardja párhuzamos az előre tett bal lábával. A farkasok mindkettő vérszívó köré gyűltek.

- Mi ez a póz? Egy lábbal akarsz küzdeni? Le akarod vágni a bal lábadat?

- Mindenki próbál egy egyedi módszert kifejleszteni, csak te nem törekedtél erre.

- Bolond vagy, nem lehet új technikát kifejleszteni, a múlt mesterei már rég kitaláltak mindent.

- Ki mondta neked, hogy az egész technikát ki kell találni.

Először Raidon támadt szúrni próbált, majd hatalmas erővel oldalról suhintott, amit az ellenfele mindet kivédte, s a végére mellkasba rúgta Raidont. Elégedetten látta, ahogyan a dámfír a hátára esett, vigyora egészen a fülig ért és miközben már hangot adott volna boldogságának, amikor újra felállt az előző pózba. A dámfír hamar felpattant és ő is ugyanazt tette, mint a vámpír: nagy mosollyal felállt a saját harci pózába.

- Ezt fel ismerem, ez egy alap felállás, ostoba vagy hogy ezzel a módszerrel akarsz megölni. Hehe. – gúnyolta a vámpír.

- Most jöhet az én módszerem...

Raidon a magasba ugrott és a kardjával felülről ütött. Ezt a vámpír hadnagy kivédte, de térdére zuhant. Hamar megfogta a Kenpachi klán vezető vállát és átlendült a másik oldalra, s átszúrta őt a bordák alatt átlyukasztva a gyomrot épen hagyva a gerincet, majd elengedte a kardját.

- Heheheeh! Remélem nem lesz nyoma. - ömlött a vér a dámfír szájából. -Szép volt. - szembe fordult a vámpírral. -Kívánó rögtönzés tanítványom.

- Tanítványod?

- Látod ezt a kardot? - az utolsó szó kiejtésekor hátulról kihúzta a kardot magából. - Ez természetellenes. Ahogy az is, hogy nem fog rajtunk a betegség, kerülget a halál, nem mehetünk ki a fényre.

- De te igen, részben ezért is csodállak...

- Pofa be, hallgass végig. Mi nem tartozunk e világba, sosem tartoztunk. Sosem leszünk boldogok, mindenütt csak a vérszomjunkat oltanánk, akár a saját fajunk véréből is táplálkozni fogunk. Ezt nem engedhetem. Már senki sem emlékszik az igaz vámpír históriákra, amik több mint tanító célzatúak. Még fogalmad sincs mi az igazi hatalom. A felelősséget mindig vállald tetteidért, és több leszel, mint azok a pojácák az erődben. Csak arra kérlek, hogy gondolkozz.

- Nem, nem hiszem el, hogy pár régi mesének bedőltél, és a szerint döntesz fajunk nyugodt fent maradásáról!

- Nem érted a lényeget... Emlékszel még az emberi énedre, az emberi múltadra? Én királyok között nevelkedtem, hidd el, tudom mit mondok. Azok a történetek, nem csak a vámpírokra, hanem az emberekre is igaz a tanulsága, meghökkentő mennyire. Fel kell fedeznünk az ős vámpír birodalmat és ott uralkodnunk békén hagyva az emberiséget.

- Nevetséges vagy és őrült. Jobb, hogy ha megöllek.

- Nem teheted, neked most elő kell állítanod, nem eltenned láb alól.

Ekkor a vámpír Raidon felé futott, hogy véget vessen a beszélgetésnek. Ellenfele nagyon meglepte, megérthette Raidon módszerét, a módszer titkát. A damfír váltogatta a stílusokat kedve szerint, nem lehetett tudni hogyan miként támad.

- Ez a titka ennek a harcmodornak, az összefüggések. – szólalt meg az névtelen vérimádó.

- Az emberi létem során filozófus voltam fiacskám egyben kitűnő hadvezér.

- Túl nagyra tartod az emberi létet. Az emberek semmik hozzánk képest, mint egyszerű patkányok, romlásba viszik a világot. Ja és sosem voltál ember. Hiába hazudsz.

- Viszont én legalább biztosan tudom milyen érzés, és egy kérdés. Mi mit csinálunk, ha nem rontjuk a világot?

- Mi helyre hozzuk...

- Tévedsz, a saját formánkra akarjuk formálni a világot, holott nem kéne. Elkényelmesedett a mai vámpír nemzet. Nekem még így is jó a valóság.

- Inkább nem szólok semmit. Ez a végső szavam te túlzott emberi vallás őrült.

- Hogyan?

- Hallottad! Az egyik éjszakán gyűlés volt, azért késtűnk, mert hallottam, hogy álmodban Istenhez könyörögsz, látszik, hogy fattyú vagy.

Nem kellett se több, se kevesebb. Raidon rárontott a vámpírra, aki pár másodperc alatt félre ugrott és átvette a vezető szerepet a küzdelemben. A végén már csak szúrni próbált Raidon egykori barátja. Az utolsó szúrásnál a földbe szúrt ugyanis Raidon a kardjával lefelé hárított. A fehér ruhás dámfír a bal kezével megtámaszkodva forgásból kétszer megrúgta (egyszer arcon, másodszor gyomorba), ennek eredménye kép a vámpírokhoz hű katona neki zuhant a fának, Raidon a forgás végén lábra állt. - *Breakeseknek ez a heli egyik változata, legalább is olyasmi.* - Majd kardjával neki szögelte a vámpírt a fa törzsének.

- Szedj le, mindjárt fel kel a nap! Fénybennjáró!

- Akkor, ha megígéred, hogy nem követsz, és nem mondasz semmit erről a találkozásról?

- Igen-igen csak szedj le!

- Látod, ezért nem leszel naggyá, nem tudsz kiállni rendesen az igazadért. - Raidon látta, hogy a vámpír mosolyog.

- Dehogynem, de csak így tudtam feltartani a Mindent látó szemet az erődből. Heheh örülök, hogy így döntöttél, nem vártam mást tőled, kérlek, hagyj itt meghalni, ha visszamegyek, akkor rosszabb vár rám. Had tisztuljak meg a fényben barátom. Kérlek, hagyd itt a kardod bennem... És, hogy emlékezz rám a nevem Holló, ember nevem Kain.

- Örülök baráton. Kedves volt tőled és elég fájdalmas, legalább nem kell félnem, hogy kicsi előnyöm van.

- Csak az ember szolgáktól óvakodj, hamar el fog jutni a híred. Vigyázz magadra.

- Remélem a mennybe jutsz. Ég veled!

- Menny... heh, csak a pokolba megyek. Te magad mondtad, hogy elátkozott nép vagyunk...

- De kaphatsz feloldozást.

- Viszlát Raidon, Isten kövesse utadat. - erre Raidon egyet bólintott, várt egy kicsit, leszegte a fejét és elindult felvetve a barna köpenyét.

Negyed órával később felkelt a Nap. Kain üvöltését hallani lehetett az egész erdőben. Az üvöltés után a Fehér Marcangolók vonyítását lehetett hallani. Biztosan búcsúztak a békére váró vámpírtól. Kainból csupán a csontváz és a könnyűpáncél maradt meg. A tetemet a vérfarkasok eltemették, mintha emberi szertartás lett volna. Ez az esemény után veszett el az a vérvonal, amelyik egyike a nélkülözhetetlen a vámpír isten feléledésének, s az óta is keresik a vámpírok égen, s földön Raidon leszármazottait.